Az Ohm-törvény

Inzelt György

Az Ohm-törvényt mindenki tanulja az iskolában. A lehető legegyszerűbb törvény, de egyben az egyik legfontosabb alaptörvényünk is. Azt mondja ki, hogy az áram (I), ami a vezetőben folyik, egyenesen arányos a potenciálkülönbséggel (a feszültséggel) (U) és fordítottan arányos az ellenállással (R), tehát I = U/R. Ohm érdemei elismeréséül az ellenállás egységét róla nevezték el ohm-nak az SI rendszerben, a jele Ω. Ohm neve szerepel sok, az ellenállással kapcsolatos kifejezésben, például ohmikus ellenállás, ohmikus potenciálveszteség, ohmikus túlfeszültség, ohmikus kontaktus.

Ohm elismerése fokozatosan jött. Claude Servais Mathias Pouillet, a Sorbonne fizikaprofesszora kísérletileg újra igazolta Ohm eredményeit. 1839-ben a Berlini Akadémia tagjává választották. 1841-ben Charles Wheatstone felügyelete mellett (a Wheatstone-hídról ismerjük) elkészült az angol fordítás. Ez volt az első elektromossággal kapcsolatos német könyv, amelyet angolra fordítottak. Még ebben az évben Ohm megkapta a legnagyobb angol tudományos elismerést, a Copley-érmet. Gondoljunk arra, hogy az elektromosság, az elektrokémia terén Anglia volt a vezető hatalom, amit Gray, Davy, Faraday, Daniell, Grove és mások neve fémjelzett. Jóval később derült ki, hogy Cavendish és Davy is eljutott az Ohm-törvény felismeréséig, de Cavendish nem publikálta korszakalkotó munkáit, Davy meg nem fejtette ki a megismert kapcsolatot.

Az elektromos ellenállás egységét már 1881-ben Ohmról nevezték el. Egyetérthetünk Bern Dibnerrel, aki így írt: „Georg Simon Ohm hírneve egy olyan törvény örökkévalóságán nyugszik, amelyet addig használni fognak, amíg elektromos áram folyni fog.” 

Vissza a tartalomhoz

MEGNYITÁS/LETÖLTÉS