Magyar Kémikusok Lapja
ELSŐ OLDAL
Kedves Olvasók!
Április kivételes hónap a Magyar Kémikusok Egyesületében. Noha az MKE sok rendezvény szervezésében vállal jelentős szerepet, közhasznúság szempontjából egyik sem mérhető össze az Irinyi János Országos Középiskolai Versennyel, amelyet már 58. alkalommal tartanak meg a 15–16 éves középiskolás korosztály számára. Az idén a III., döntő fordulónak a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kara ad otthont április 10. és 12. között.
Saját versenyzői emlékeim minderről még a múlt évezredből, annak sem az utolsó évtizedéből származnak. Akkoriban mindig Győrben, a Révay Miklós Gimnáziumban volt az országos döntő, amely pénteken indult az írásbeli fordulóval. A szóbeli fordulón kívül a péntek esték hagytak máig felidézhető képeket bennem: délelőtt mindenki megírta a feladatlapot, amit még aznap ki is javítottak. Az eredményt általában csak késő este tették ki a gimnázium ajtajára, ahol már általában elég sokan vártunk arra, hogy megtudjuk, másnap mehetünk-e a laborfordulóra. Bizony akadtak olyanok, akiknek a háromnapos verseny már ekkor véget ért: a laborférőhelyek nagyon is végesek voltak a gimnáziumban.
A harmadik évezredben az Irinyi-döntőket nem kis részben azért szervezik egyetemeken, hogy minden résztvevőnek legyen alkalma a laborfordulón is kipróbálnia magát. Ez több szempontból is nagy kihívás: mintegy 210 diák jut a döntőbe. Nemcsak arról kell gondoskodni, hogy mindenkinek legyen helye, asztala, széke a laborban, hanem arról is, hogy az egymással versenyzők pontosan ugyanazt a feladatot végezzék nagyon hasonló eszközökkel. A szervezők itt is, az elméleti feladatok esetében is nagyon-nagyon sokat megtesznek azért, hogy valóban igazságos legyen a verseny: mindenki egyenlő feltételek és azonos elbírálási mód mellett kapjon olyan feladatokat, amelyekre az adott megoldások a lehető legobjektívabb pontozással bírálhatók el.
A döntő a Magyar Kémikusok Egyesülete szempontjából nézve olyan, nagy létszámú konferencia, amelyen a tényleges költségeknek csak csekély hányadát fedezik a résztvevők által befizetett térítési díjak. Szerintem az Egyesület legnagyobb társadalmi hozzájárulása hazánkban éppen az, hogy a verseny rendezését minden évben magára vállalja. Így lehet a döntő fordulóból olyan közösségi élmény a diákok és a kísérőtanárok számára, amely egyszerre járul hozzá a kémia jelenleg sajnálatosan csekély népszerűségének javításához, illetve a szakmai utánpótlás folyamatos biztosításához.
Az utóbbi időben külön figyelmet kell(ene) fordítani annak a jellegzetesen 21. századi jelenségnek a kezelésére, amelyben azokat, akik nem érnek el első helyezéseket, vesztesnek bélyegzik meg, s el is ítélik, vagy legalábbis megpróbálják nevetségessé tenni. Ez ellen szavakkal lehet ugyan küzdeni, de nem különösebben hiteles, ha egy verseny megnyitóján vagy eredményhirdetéskor elhangzik az a közhely, hogy a részvétel a fontos és nem az eredmény. Ezt szerintem nem mondogatni kell, hanem ennek a szellemében cselekedni. Az én álmom az, hogy a verseny után a résztvevők – még az első helyezettek is! – arra emlékeznek, hogy kellemes hétvégét töltöttek el kémiai feladatokkal és új dolgokat is tanultak, s nem arra, hogy a győztesek milyen jutalmat kaptak.
Az Irinyi-verseny első fordulóján induló diákok és a felkészítésükben részt vevő tanárok közül sokan nem jutnak el a döntőre. Nekik szeretném címezni a legőszintébb köszönetemet. Nélkülük ez a verseny ugyanúgy érdektelen és céltalan lenne, mintha a sportban olyan olimpiai döntőt szerveznének, ahol csak a világranglista első két helyezettje indulhat.
Lente Gábor
