Amikor a menekülési jel már rendszer – utánvilágító útirányjelzés a gyakorlatban

Agárdi Tamás

A középmagasan és alacsonyan elhelyezett vizuális vezetés ott válik különösen fontossá, ahol a menekülő személynek nemcsak a célt, hanem az odavezető útvonal folytonosságát is érzékelnie kell. A jól felépített rendszer ezért nem egyetlen szintben gondolkodik, hanem több érzékelési síkot kapcsol össze.

Ebben a rendszerben külön helye van az utánvilágító, pontosabban fotolumineszcens megoldásoknak. Ezek az anyagok a környezeti vagy mesterséges fényből energiát nyelnek el, azt eltárolják, majd a gerjesztés megszűnése után fokozatosan visszasugározzák. A korszerű rendszerek jelentős része ma már stroncium-aluminát-alapú pigmentekre épül, amelyek teljesítménye kedvezőbb a régebbi cink-szulfid-alapú rendszerekénél. Előnyük, hogy passzívak, egyszerűek, energiaellátás nélkül is képesek vizuális vezetést adni ajtókereteken, lépcsőéleken, padlószintközeli csíkokon vagy irányjelző elemekben.

A SrAl₂O₄ monoklin kristályszerkezetének sematikus képe

Fontos azonban, hogy az utánvilágító rendszereket ne misztifikáljuk. Ezek a termékek csak megfelelő feltöltődés esetén működnek megbízhatóan. Ha egy folyosó a nap nagy részében eleve gyengén megvilágított, akkor az ott elhelyezett utánvilágító jelek nem tudnak elegendő energiát felvenni, így veszélyhelyzetben vagy áramszünet esetén nem fognak kellő fényt kibocsátani. Az utánvilágító jel tehát nem „önmagától világító” felület, hanem olyan rendszerkomponens, amelynek teljesítménye közvetlenül függ a környezeti fény kialvását megelőző megvilágítottsági viszonyoktól. 

 Vissza a tartalomhoz

MEGNYITÁS/LETÖLTÉS