A textilkémia fejlődése, főbb részterületei korunkban

Második rész

A textilalapú ruhákkal együtt a textiltisztítás, a mosás is megjelent. Eleinte csak hideg vízben, mechanikai hatásokkal (sulykolással, kőlapon történő ütögetéssel, klopfolással) távolították el a szennyeződéseket. Az egyiptomi fáraók udvarában már ricinus és salétrom adalékokkal elkészített mosófürdőkben sulykolták a ruhákat. Áttörést jelentett a sziksó (nátrium-karbonát) felhasználása, amelyből a zsiradékok hozzáadásával nyert szappanszerű anyagok már hatékony mosó segédanyagot jelentettek. A kecskezsírból és a fahamuból főzött szappan is hosszú időkig kiváló mosószert jelentett. A rómaiak (ahol már mosodák is előfordultak) a vizelet ammóniatartalmát hasznosították tisztításra, a mechanikai behatást a kádba tett ruhák taposása biztosította. A fahamuból nyert, lúgos kémhatású hamuzsír (kálium-karbonát) szintén jó mosószernek számított annak idején, főként a növényi szálasanyagokból készült textíliák mosásánál. A gyapjúanyagok tisztítását eleinte „zsírszívó” anyagokkal (bentonit vagy kallóföld) végezték. A középkorban is hasonló mosószereket (szóda, szappan) használtak, a bóraxot fényesebb textilfelületek elérésére alkalmazták.

A fehérítés területén jelentős állomásnak számított a klórlúg felfedezése Claude Louis Berthollet részéről. Ő 1789-ben állított elő modern fehérítőfolyadékot, nátrium-karbonát-oldaton keresztül klórgáz átengedésével. A kapott folyadék a nátrium-hipoklorit gyenge oldata volt.

Az 1830-ban megjelent törökvörösolaj (szulfatált ricinusolaj) volt az első „nem szappanalapú” mosó segédanyag. A mosószerek előállításánál forradalmi változást hozott a mesterséges szódagyártás feltalálása (1873, Ernest Solvay). A már említett Reychler belga vegyész megalkotta az első szintetikus mosószert, majd a felületaktív anyagok sora szolgálta a háztartási mosást és a nagyüzemi mosó- és tisztítóipart.

 Vissza a tartalomhoz

MEGNYITÁS/LETÖLTÉS